VÁLTOZNITUD

Futni mentem.

Már rég volt, amikor több, mint 50 évesen megpróbáltam, tudok-e futni. Tudtam. Jobban, mint gyerekkoromban. Amikor még kellett. Testnevelés órán.

50 éves korom elmúltával, amikor finoman sokan beszélünk arról, legalábbis mi nők, hogy kezdődik a B oldal, és mert egy barátnőm is ezt csinálta, megpróbáltam, milyen az, amikor az ember fut. Amikor terhelem a nem kifejezetten edzett testem, amikor megnézem, hogy vajon összefogok-e esni, mert ehhez én már öreg vagyok, amikor az a kérdés, hogy vajon van-e elég levegő a tüdőmben, hogy pumpál-e nekem elég erőt. Aztán kiderült, hogy van. Csak tudni kell kellően lassan futni. Nem hajtani a testem, hanem csak annyira kényszeríteni munkára, hogy tudjon saját energiakészlete alapján mozogni. Próbálni milyen az, amikor emelkedőre kell futnom, milyen az, amikor lejtőn. Az egyiknél a levegő kevés, a másiknál a térdemre vigyázok, illetve a bokámra. Ezen emelkedők és lejtők váltakoznak, és nekem ezen emelkedőkre és lejtőkre kell reagálnom és figyelnem mit bírok, hogyan nem sértem meg testem lehetőségeit, hogyan nem sértem meg azt a szabályt, hogy figyeljem testérzeteimet. Ha figyelek, akkor az agyam át is csoportosít, ott segít parancsokkal, ahol szükségét érzi a testem.

Talán egy jó félévet futottam így rendszeresen. Aztán érdektelenné vált, mert úgy éreztem tudok magamra figyelni és sokkal több van bennem, mint amit én kívülről gondoltam magamról. Kívülről, azaz úgy, ahogy a társasági beszélgetésekben beszélünk magunkról, a korosztályunkról, a B oldalról. Szóval miután kiderült, hogy nem a feltételezésekre, a korosztályom narratíváira kell figyelnem, már megvolt a pipa. Megint bízhatok magamban és nem kell másra, csak magamra figyelnem.

Most, pár év után megint azt gondolom, hogy el kellene kezdeni rendszeresen futni. Most már tudom, hogy tudok, nem ezt kell kipróbálni. Most már azért futok, mert kell az egészségemnek is, bár szerencsére semmi bajom, de hát gondolkodom valamelyest hosszú távra, hanem és leginkább azért futok, mert érzem, hogy kell magamnak bizonyíték: nem vagyok lusta. Tudok olyat is akarni, ami nem kifejezetten könnyű, és amiért egy kicsit meg kell dolgozni szokásaimat. Legyen szükséges rendszeresen erőpróbának kitenni magam, hogy legyen sikerélményem. Azt is megtudom csinálni, ami nem is olyan könnyű. Amiért össze kell szednem magam. Most már nem a testem, a lelkem összeszedettségét ápolom.

Így most megint elmentem futni.

Bár fizikailag nem ott folytattam, ahol abbahagytam, de nem is ott kezdtem, ahol pár éve. Azt, hogy ezt elkönyvelhettem magamnak, nagyon sokat adott. Megél(het)tem, hogy a kiegyensúlyozottság az elmúlt években ezek szerint több lett bennem. Edzettebb biztos nem lettem! Feltételezem, inkább az számított, hogy nem feszültem bele a feladatba, egyszerűen csak futottam, mert azt akartam.

Nem tudom, hogy az akarati nevelésem edzése milyen hosszan lesz sikeres, de azt tudom, hogy most ezt jelenti számomra a futás. Akaratom egyszerű és természetes megvalósítását és sikerének megélését.

A könnyű testérzet, ami már a futás után van, egy jutalomfalat.