VÁLTOZNITUD

Fura egy történet, amit el kell meséljek, mert ez kicsit mese.

Valamit kerestem a facebook marketplace oldalán, s valami csipketerítős képek jöttek szembe. Nem vagyok tele itthon csipkével, de nagyon tetszenek a régi csipkés függönyök, vagy itt-ott a szobában, szép öreg bútorokkal. Nem ilyen most belülről a házam, de ezek tetszenek.

Furán olcsónak tűnt, s azt gondoltam, majd a következő otthonomra rákészülésként nekem ilyen matériákat jó begyűjteni, hogy legyen mihez nyúljak, meg addig is erőt ad, kezdem tőlük valóságosnak érezni, hogy egyszer lesz új otthonom. No és így rá is írtam az eladóra, válaszolt is. De mivel elég messze volt, gondoltam, majd összekötöm egy úttal, külön ezért nem utazok el.

Meg is történt, megjött az alkalom. Reggel korán mentünk be autóval elsőként elintézni valamit, sokkal nagyobb dugó, mint amire számítottunk, szomorú esős idő. Na de csak nem késtük le az elintézendőt, amihez kötöttem a csipkevásárlást, így ez a része rendben volt.

Kíváncsi voltam, hogy mi jön közbe a másik történetben, mert az én szorongó tervező alkatom azzal szöszmög, hogy figyeljek, nem-e szériában jönnek a nehézségek. Ráerősített erre az érzésre, hogy az eladónk már hívogatott, s valahogy a kommunikációnk nem látszódott egy csatornába rendeződni. Feszültnek éreztem, bizonytalannak. Őt. Nem magam.

Na de megint csak odaértünk, ahhoz képest már csak pár perces késéssel, mint az eredendő késésünk volt, a sokkal lassabb reggeli bejutás végett. Ő azt mondta korábbi egyeztetésünk során, hogy otthonról dolgozik, bármikor jó lesz az érkezésünk, de aznap ő is feszült volt, hétfőn konkrétan a tevékenységlistáját írta, amit aznapra rábízott a család, felnőtt gyerekei.

Így érkeztünk. Elindultam egy álomvilágból, hogy majd egyszer mire lehetnek jók a csipkék, s most miért ne is engedjem el őket…. és megérkeztünk egy esős, hétfői újratervezéses napba.

Válogattam a csipkék közül, mert rengeteg volt! Beszédbe elegyedtünk, miért is, honnan is ez a sok csipke.

Csomagárat mondott, kettő csomaggal összeszedtem magamnak, s ahogyan a zárásra vártam, az árra, ő megfogta a csipkecsomagokat, s hozzám tolta hirtelen, tegyem el, nem kér érte pénzt. Menjen jó helyre, örüljünk neki.

Ugyanolyan hirtelen, ahogy ő hozzám tuszkolta őket, olyan hirtelen vissza akartam pattintani, hogy ez mégse oké. De közben a szemem értette, a szívem értette, hogy neki így jó, legyen már nekem is jó, hogy valaki idegennek is adni akar.

Nem tudtam igazából viselkedésemmel felfogni, csak botorkáltam az előszoba felé, éreztem a helyzet sürgetését, ő is menne is már, meg ő sem akar hosszan a jótékonysága felett időzni. Nem azért ad, hogy ebben fürödjön. Az a kép megérkezett neki, hogy nekünk majd szebbé teszi napjainkat, s ez nem is az előszobában, nem is a mostani valóságban megélhető, csak valami elgondolt, remélt világban.

Annyit tudtam csak tenni, hogy meg akartam érteni, mi fűzi őt ennyire a csipkékhez. Azt már válogatás közben elmesélte, hogyan jutnak el hozzá, mesélt arról is, hogy adott másnak is csak azért, mert szerették volna. Pénzük nem volt, de karácsonyfa díszeket csináltak belőle, s abban gyönyörködhettek, az ajándékával még többet. Megkérdeztem hát, hogy de mióta is van ő így a csipkékkel. Megmutatta kis hálószobáját, ami inkább fülke volt. Csipkékből, színesből takaró, fehérből függöny, de csipkékből volt ott szinte minden, ami valami puhaanyag szerepét kellett kitöltse.

Nem tudom mi ebben a történetben mese. A csipke pénzben kifejezve neki nem volt drága, nekem se lett volna az.

A történet tárgya, az anyag köt bennünket a múlthoz, amit talán régen giccsesnek éltünk meg emlékeinkben, de mára már biztos nem.

Egy kedves, áttetsző, finom anyag. Nem takar teljesen, de sejtet. Tiszta színű és puha.

Ez nekem most már a csipke.

És nem a fogyasztói társadalom szimbóluma. Az én csipkéim legalábbis nem kerültek bele az árversenybe.

Egyszer azért majd ha a Váci utcára elsétálok egy népi hagyományokat árusító boltba és megnézem az árakat, biztos nehéz érzéseim lesznek.

De majd előhúzom ezt az élményt.