Egy vers. Amelyben jön a zivatar, ketté töri a nyitott ablakon keresztül a poharat, mint egy almát szokás. Aztán egyedül van valaki, sepreget és azt mondja ő nem tud kettétörni almát.

Szép vers. Tóth Krisztina írta, Zivatar a címe. Olvasd el. Nem mondom el jobban mi történt, kivel mi történhetett, mit élhetett meg, érthető a vers hangulatából.

Mielőtt megírtam az Én is tudok kártyavárat építeni! bejegyzést, már megvolt ez a versélmény. Már tudtam a versből valamit, amit most nem is akarok elárulni, inkább mégis idemásolom a verset:

Tóth Krisztina: Zivatar 

Dörög az ég ugye te se alszol
Nyitva hagytam az ablakot este
Felriadtál ágyadban a zajtól
Amikor a poharat leverte
Kivágódtak mind az ablaktáblák
Az égboltot villám vágta ketté
Leborultak mind a búzatáblák
Mint egy alma tört a pohár ketté
Csurgott a víz le a parkettára
Lobogott a függöny a huzatban
Nem volt villany négykézláb vigyázva
Keresgéltem lecsúszott a paplan
Nem is tudom miért mentem lapátért
Sose láttam üveget így törni
Szólhatnál már valamit ha másért
Nem is ezt a nagy csöndet megtörni
Hogyha alszol nem muszáj felelni
Nagy szél volt a leveleket tépte
Sose bírtam almát elfelezni
Puszta kézzel két egyforma részre-

Nem hálás feladat valamit kettétörni, nem hálás feladat megtörni a csendet.