VÁLTOZNITUD

Ketten beszélgetünk. Két nő. Mi történik velünk. Kik hogyan beszéltek akkor. Nem az a kérdés, mit mondtak, mert mindenki megtanulta már életközepe felé, hogy mit tud hol kimondani, hogy ne legyen baj. Ne legyen konfliktus. De ahogy mondja, az sok mindent elárul a bensőjében mocorgó dolgokról, azt nehezebb eltakarni.

Ahogy a szépirodalomban nem a cselekménytől, a történettől lesz mély egy mű, hanem az elbeszélés hogyanjától, úgy az életben is gyakran nem a kimondott szavak, de a mellé társuló nézés, lélegzés, mozdulat adja meg a valódi képet, megtudd, mit is gondol a másik. Megtudd, hogy beletudd élni magad a helyzetébe.

Fontos az empátia! Képesnek lenni a másik helyzetét érzékletesen látni.

Azt tanácsolom azonban, hogyha mélyen beleugrottál a másik helyzetének átélésébe, találd meg rövid időn belül a helyed a magad helyzetében is. (Ez csak tanács. Saját káromon tanulva. Majd mutatom mindjárt az én tévutamat.)

Időzhetsz abban az állapotban, hogy átéld, mi is történhet a másikkal most, de a saját állapotod észlelésére is kell maradjon erőd. Különben jön a kártyavár építés.

Mert először csak elfogadod, hogy a másikat meg kell értsd. De utána megéled, például, hogy milyen jó ember vagy és már nem is térsz vissza saját igényeidhez, és akkor kezdesz kártyavárat építeni. Úgy cselekszel, úgy tervezel, hogy a másikra figyelsz. Saját képességeid, saját igényeid el vannak rejtve, legalábbis nincsenek a helyén. Aztán egy szép napon rájössz, hogy ez a másik vára, nem közös. Aztán egy szép napon rájössz, hogy így nem fenntartható, ez kártyából van. Nem érzed jól benne magad, s rájössz, hogy a várban, amiben nem vagy jól, nem tudsz újabb lapokkal előállni. Mert nem vagy jól.

És ezek a várak bizony olyan várak, melyek mindig enni (lapot) kérnek. Az életünk jólléte, boldogságunk nem fix. Mindig újra és újra kell azért tenni, hogy legyen. Hogy mit építünk fel a boldogság állapotának eléréséhez, a sajátunkat-e, azt gyakran később tudjuk meg.

De nagyot kerültem, a beszélgetésünkről akartam mesélni. Visszatérve, a beszélgetésünkben rájöttem, már megint, én is építek kártyavárat! Amikor azt gondolom, hogy majd úgy lesz, aztán mégse. Amikor nem veszem észre, hogy empatikusságomból adódóan azt nem veszem észre, hogy nem veszem észre …… hogy a másik nem azt tudja beletenni, amit én a várépítés során remélek, akkor várakozhatok, hogy egyszer majd csak úgy lesz. De meddig?

Ő mesélte, a barátnőm, hogy mert lehetne, érti ő, de ha ezt tudják a többiek, akkor nem az lesz. Akkor más lesz, nem az, amiben ő meg én tervezni szeretnénk. Erre mondják azt, hogy el kell engedni.  

És erre mondom én, hogy miért kell, hogy egy másik ember szólítson meg egy ilyen mondattal? Miért egy másik ember mondja ki azt a mondatot, amit én is másoknak mondok, meg persze magamnak is, csak húzom, tolom időnként. Sokszor nem vagyok egy szinten a tudásommal. Tudom az eszemmel, de takarok, valamiért.

Építem én is a kártyavárat. Amíg nem jön egy napsütés, ami felébreszt. Szerencsére a napsütés előbb-utóbb megérkezik. Ez közhely. Tudom. De a napsütés attól még előbb-utóbb megérkezik.

Ezért tanácsolom, hogyha empátiádban jól is vagy, azért merj magadhoz is visszalépni.

Azért, mert lehet.