Barna cica volt. Olyan barna, mint a lehullott falevelek.
Fejével bekúszott az öntözőkannába. Szomjas volt.
Álltam a teraszon, moccanni sem mertem. Aztán a karom mégis megmozdult, a dzsekim zizegett, ő ijedten felnézett, gyönyörű kék szeme volt.
Megmerevedtem, ő folytatta az ivást. Aztán megint, a dzsekim megint elárult. Nem direkt csináltam, de lehet mégis. Megint rám nézett, s megint figyelt, majd folytatta amiért idejött.
Sajnos nem tudtam olyan sokáig állni, hogy ne hagyja ott az ivást, elszaladt. Nyoma sem maradt.
Kint minden párás hideg, a cica nem tudom hová ment.
Én bementem a melegbe. Jó lenne megint, ha lenne cicánk. Jó lenne, ha megint látnám, ahogy elnyúlik, ahogy mosdatja magát, ahogy hagyja magát megsimogatni, ahogy épp inkább más dolga után megy, ahogy figyelhetem és várhatom, hogy mit akarhat egy élet, amely most egy macska barna szőre alatt dobog és figyel kék szemével.
Hol vagyunk mi emberek a természetben? Mi közünk a többiekhez? Ha olyan jó belső melegséget kapunk a természettől, akkor miért nem beszélünk többet erről?
VÁLTOZNITUD 
Hozzászólás