VÁLTOZNITUD

Ősz van. Reggel. Sok gondolat kering a fejemben.

Érlelem, viszem tovább, amit tegnap egy közösségből hoztam, ami tegnapelőttről egy kapcsolat beszélgetéséből még bennem van, ami hetek óta egy másik kapcsolatban észlelésként bennem született, s még most is velem van. Elraktároztam és érlelem. Különböző rétegekben.

Kimegyek a teraszra. A levegő friss, még nincs 10 fok. A nap süt. Szemben a tulipánfa levelei a legszebb pompában ragyognak. Már mindegyik levele sárga, sok már rozsdabarna. Kevés már a földön, a lomb még nem tűnik hiányosnak. Ez nekem a fa legszebb pompája.

Mondom magamnak tovább azt, ami bennem mocorog. Ami kivitt, amiért levegőt kellett szívjak be. Friss levegőt!

S míg a tegnapi mély történetmegosztások olyan emberektől, akiket kevéssé ismerek, ott tartanak még maguknál, addig bennem élnek más sorsok életéből született érzések, jönnek hozzá elő az enyéimek. Azok a gondolatok, melyeket ők adtak, színeződnek bennem, az én színeimmel festődnek egy hangulattá, egyfajta energiává és ott van velük párhuzamosan a saját tegnapelőtti élményem a fókuszban. Mintha lenne egy nagy kép, a háttér, s lenne benne egy kicsi kép, ami az enyém, ami nagyon személyes. S miközben a háttérrel foglalkozom, a kis kép is más és más energiává töltődik át. S egyszer csak azon kapom magam, hogy az a régebbi, a hetekkel korábbi észlelésem magamról, mely egy másik kapcsolatban született, ad egy előre mozdítást.

Onnan kezdve nem szemlélődöm, hanem véglegesítem a képet.

A tulipánfát is meglátom, érzem a színességét, érzem, hogy mennyire szeretem ezt a fát. Véletlenül került a kertünkbe. Sokkal szebb lett és sokkal erősebb növény, mint amit én ültetni terveztem. Magnóliát kerestem, ez is az, csak ez egy különös faj, nem honos Magyarországon. De mégis itt van az én kertemben és ad nekem szép napokat. Tavasszal a finom, világoszöld tulipán alakú leveleivel, utána a megbújó, nem harsány tulipánvirágaival, nyáron a hűs árnyékot adó lombozatával és ősszel az átalakulásával.

Mi volt a gondolat, ami motoszkált a fejemben?

Igazából csak az, hogy érvényes vagyok-e a másiknak, mi az, amiben nem tudok érvényes lenni és akkor így én mit is tudok tenni. Ami pedig kimozdított ebből az az, amikor észleltem, hogy a középkorúságomig összegyűjtött tapasztalat megfontoltabbá tesz, de ezzel együtt kevésbé is tudok természetesen előrelépni. Nevezhetjük ezt bátortalanságnak is, de még inkább erővesztésnek. Ami egészen furcsa, hogy a ráébredés rögtön új erőt adott, már az észleléskor. Nem korholtam magam, csak egyszerűen tudom azóta magamról, s most ebben a pillanatban megint hat, megérkezik az erő és innen kezdve kívülről nézvést magamat megint bátrabbnak is tűnök.

Hogy jön ehhez a tulipánfa? Csak nagyon egyszerűen. Csak arra gondolok, hogy egy sötétebb szobában, ahol a levegő is fülledtebb, ahol az élet ciklusaira sincs előttem egy szép színeket felmutató példa, akkor kevéssé tűnik valószínűnek, hogy összerendeződtek volna bennem a több síkon szerzett élmények egy lezárható élménnyé. Talán csak hálás lehetek az idetévedt tulipánfa csemetének, aki több mint 20 éve nő a kertem közepén. Harmóniát ad.

Valamiképp neki adom át a megnyugvás élményét, mintha ő szülte volna bennem. Pedig, tudom, hogy csak segített. De így letehetem, mert nem lehet a katarzisokat mindig vinni, terhes, még akkor is ha jó és felszabadító.

A fa megbízhatóan ott van, ha szükségem van az erőre, majd rágondolok.

Vannak olyan élményeid, amikor volt időd magadra és észrevetted, hogy utolértek a gondolatok és ahogy átgondoltad őket, sikerült letenni, és nem is annyira a gondolkodás segített, hanem az újra átélés? Esetleg olyan, hogy az egyik élmény összekapcsolódott egy egészen másikkal, s ettől tudott benned megnyugodni az első?