VÁLTOZNITUD

Azt vettem észre, hogy itt vagyok egyedül!

Amikor a fény árnyjátékba menekül, akkor a sötét játéka van a fehéren, s nem a fehér csillog szépen a feketében! Akkor azt gondolom, jobb most egyedül.

Meghúzni magad szerényen, nem tündökölni, hogy itt vagyok mindenkinek szépen! Akkor jobb magamban lenni egy kényelmes karosszékben.

A függönyöket nem húzom be, nézek ki az ablakon és szaladnék, de a lábam gyenge. A szívem ver, de nem akar sokat, csak beosztja azt, hogy megszokja az adagokat, mit ma már megkaptam. Akkor jobb nem várni mára több folytatást!

Elengedni, amiről azt hittem, majd viszem. Azokat elzsákolni és betárazni, előtte felcímkézni. Nem vájkálni sokat, és nem is eltakarni. A címkéket magamban vastagon bevésni, ez marad mára, s akkor el tudom talán engedni.

Aztán megyek tovább egyedül!

Feketén hullik az ölembe a kényelem, amiért azt hittem élni érdemes. Aztán rájövök, hogy a feketében volt fény, de már nem dolgozok érte. Nem dolgozok azért, hogy csillogjon és adja értelmét a fehérnek.

Elmondhatnám ezt, de kinek? Néhánynak lehetne, kik meg is értenek. De megvolt ez is már, könnyebb lett, de megoldottabb nem. Most a címke már az én sorsom. A zsákolás az én sorom. És ennek meg kell történnie még ezen a napon.

Semmi nem fekete-fehér, de amikor valami nehézség ér, mintha ezek a színek jönnének csak elő? Van ilyen élményed? S olyan, amikor megérted, mi történt veled, miért pont az, már tudod, hogy a jó és rossz mögött van valami közös, csak hol a jó, hol a rossz oldala érezhető?