Én Téged nagyon szeretlek!
Szeretlek! Mondod! S mondod megint és mondod megint!
Érzem, ahogy megy be, ahogy jön be, ahogy nyom meg, ahogy indít, terel valami felé ez a végtelenül egyszerű mondat!
Azt hiszem, ha valaki folyamatosan ezt hallja, nem tud úgy tenni, hogy ne kezdjen el maga is viszontszeretni! Nincs annál jobb, mint ezt hallani!
Aki szeret Téged, s mindig ezt mondja, és ezzel a szóval mindig ott van, azt az embert csak szeretni tudod. Nincs ebben kábítás sem, csak épp egy a szeretetéhség kis használata.
Aztán felkapom a fejem, mondd kérlek azt is, azzal mi van, amit én mondok Neked? Mondd azt érted, amit én mondok. Ami arról szól, amikor nem vagy. Ami arról szól, hogy… Mondd, ezzel mi van? Mert ez is Te vagy. Erről mit tudsz nekem mondani? Szeretni a cselekedetekkel lehet, hallom a nagy bölcsességet. Igen, csak cselekedettel, mantrázom magamnak, hogy ne nyomjon az a rövid mondat, ne tereljen arra a mondat, ahol már voltam és nem volt levegő.
Manipuláció? Szeretetéhség? Vagy ehelyett egy megérkezés érzése, ami olyan jó, hogy megtörtént végre, s nem kéne hogy vége legyen?
VÁLTOZNITUD 
Hozzászólás