VÁLTOZNITUD

Amikor hosszú idő után újra találkozunk egy csoportban, amikor ott elmondhatjuk azt, mivel jöttünk otthonról, akkor gyakran beindul egy panaszkodás.

Elmondjuk először csak finoman a teljesen egzakt felháborító eseményeket, melyek érnek nagyobb közösségi színtereken, szeretjük ezt úgy nevezni, hogy ebben az országban vagy a mai világban. Aztán elmondjuk a nagyobb családi huzavonákat, ki vár el tőlünk kérdezetlenül valamit, ki osztotta az észt, vagy egyéb más ismétlődő történeteket. Aztán elmondjuk gyerekeinkkel, párkapcsolatunkkal kapcsolatos pár napos sztorijainkat, amik még a bögyünkben vannak. Jönnek az újabb és újabb rezonanciák, viccesen übereljük az előzőben elhangzottakat, kiemeljük a hasonlóságokat, de láttatjuk a mi még mélyebb ellehetetlenülésünket, s furcsán, viccel próbáljuk meg magunkat erősnek láttatni, mert itt a csoportban azért erőnket is meg szeretnénk érezni. Azért jöttünk ebbe a kis közösségbe, hogy kikandikáljunk kicsit a hétköznapjainkból, érezhessünk magunkban valami izgalmasat, értékeset.

Aztán ami már közben is mocorog bennem kérdés az az, ki hogyan állíthatta volna meg azt ott és akkor, ami miatt most itt ventilál. Ott és akkor, amikor az történt. A levegőben ott köröz látom másoknál is ez a kérdés. Mert amikor hallgatod a másikét, akkor ott mintha látszódna a rés a sötétségben, hogy persze azért van a többféle síkon létező különböző kapcsolati rendszerekben elhomályosodva, mert nem értett meg még magából valamit, nem tud kiállni magáért. Ezért panaszkodik most itt. De amikor mi kerülünk sorra, saját példánkkal jövünk elő, akkor már csak a vicceskedés marad, hisz láttuk a másik példájában, hogy rés mindig van, nálunk is biztos van, csak nem látjuk, ezért hát nem lehetek bizonyos, hogy az én történetemből meg a másik nem lát rá az én réseimre, amin csak ki kellett volna sétáljak, emelt fejjel, kiállva magamért.

S ugye nem azért jöttünk össze elsősorban, hogy mutogassuk másoknak, hol az ő rése, ami nem is biztos, hogy az, amit én lehetőségnek látok, de ha az is lenne és én elmondanám, akkor neki lehet, hogy fájdalmas lenne rájönni, mennyire vak. Nem azért jöttünk össze, hogy egymás vakfoltjait felderítsük, hanem hogy töltekezzünk egymásból, alkossunk együtt valami közöset.

S a nagy kérdés marad, hogyan lehetne azt leállítani, ami miatt egy kellemes, elfogadó csoportban rögtön erős ventilálással kezdődik a bemelegedés.

Ilyenkor jó elvinni az ott megjelenő belső vágyat a változásra egy célzottan ezzel foglalkozó személyes beszélgetésbe. Lehet ez egyéni (elvonulni magunkkal is mindig hasznos), baráti, mentális segítő, vagy pszichológusi beszélgetés. Ahol a fókuszban maradok, azzal, amit a csoporthoz tartozás meleg élménye felhozott bennem.

Nem elengedni, mélyíteni.

Éltél már meg hasonlót? Mit kezdtél vele?