VÁLTOZNITUD

Azt vettem észre, hogy akkor, amikor van saját rendszerem. Vannak elképzeléseim, vannak terveim.

Egy természetben elképzelt élethelyzettel tudom megint jól leírni a különbséget.

Ha nincs meg a fejemben, a szívemben miért vagyok most úton, akkor is lehet szemlélődni, nézegetni, járni az erdőben. Az pedig egy megértett helyzet már felnőtt korban, hogy néhány dologhoz vakfoltjaim vannak észlelni. Mintha csak elképzelném magam egy erdőben bekötött szemmel járni. Tudom, hogy be van kötve a szemem, és tudom, hogy így nekimehetek bármelyik fának is, vagy csak egy bokornak, vagy csak egy gödörbe beleeshetek. Tudom, hogy be van kötve a szemem, de így is menni akarok, mert nem állok meg, mert vállalom a kockázatot.

Tehát tudtam a következményekről, megengedtem, hogy megtörténjen velem nekimenni akár a fának is. Lehetnék dühös a fákra, hogy miért nem kerültek ki, de velük azért ritkán szoktam vitatkozni. Máskor persze van olyan, hogy egy fa stabilitásával rendelkező valaminek is nekimegyek, s arra a valamire leszek dühös, mert a fájdalom dühössé tesz, s nem azzal foglalkozok, hogy miért is közlekedek bekötött szemmel.

De most gondoljuk azt, hogy nem felejtettem el, hogy nem a fákkal kell vitatkoznom. Nem teszem, értem saját felelősségem. Értem, hogy vállaltam, tehát én engedtem meg, hogy megtörténjen az ütközés.

Az egy másik állapot, amikor el is tudom fogadni azt, hogy nekimegyek akár a fáknak is. Az elfogadás állapota nálam ahhoz kötődik, a másik állapot az, amikor nemcsak téblábolok, de célom van, el akarok jutni A-ból B-be a sérülés kockázatával együtt is.

Akkor egészen más a sérülést megélni, amikor van egy akaratom és annak beteljesítése mellett, érdekében történnek fájdalmakkal járó események.

Ha van belső prioritás az életemben, vannak saját terveim, akkor az ilyen emberi kapcsolati ütközések a rendszeremben elfoglalják valamelyik hátrébb sorolt pozíciót. A megfigyeléseimet gazdagítják, de nem szívja le az erőmet a bosszankodás. Ha nincs, ami előre húz, akkor ugyan értem a helyzetet, hogy én engedtem meg megtörténni, de bosszankodom.

Ezért egy nagy kérdés, hogy amikor sokat bosszankodom valamin, rá tudok-e látni, hogy mi is a baj, mi is az én igazi bajom.

Azt szeretném itt még leírni, találd ki, van-e olyan akaratod, vágyad, ami téged kitölt, az életed ettől teljes. Azt gondolom saját példámon, hogy akkor a másokkal kellemetlen összeütközéseket sokkal könnyebb megélni, elfogadónak lenni, nem csak a megengedés állapotában bolyongani.

Amikor ez épp várat kicsit magára, keresem a lehetőségeim, akkor a szemlélődés állapotában is “hasznosan tölthetem az időt“, mondjuk úgy az önismereti út gazdagodási lehetőségeivel, tisztítással, a nemek kimondásának megtanulásával. De ne csapjuk be magunkat, az önismereti fókusz, a határok meghúzása inkább egy passzív tanulás. Várakozás. Mélyülésre szükség van természetesen. De milyen jó, amikor lendületben vagyunk, s van miért elszenvedni a fájdalmakat!

Kaptad már magad azon, hogy sokat bosszankodsz? Azt mondtad magadnak, engedjem el, és nem foglalkoztál vele tovább? Vagy adtál magadnak időt, átgondoltad, miért is jelent meg mostanában kicsit túl sokat a bosszankodás?