Gyerekkoromban nem volt szokásom írni, csak egy levélre emlékszem, amit nem adtam át, pedig csak oda kellett volna menni és megkérdezni, mi ez, miért bántok így velem?
Kamaszkoromban magamnak írtam. Verseket. Szenvedésemtől csepegett. Magam is undorodtam tőle, azt gondoltam, ez nem is én vagyok.
Majd sokkal később, amikor már gyerekeim felnőttekké érettek, kezdtem megint írni. Akkor már kerestem, mi az, ami gyógyít. Akkor már tudtam kimondani jobban, hogy mi nekem az oké!
Tudom, hogy mindenkinek nehéz. Valószínűleg Neked is a bátorság sokszor a hiányzó, sokszor szinte csak az. Bárkivel beszélgetek, az a kérdése magához, másokhoz, hogyan csinálja jól. Ne legyen önző, de ne is engedje, hogy kiszáradjon.
Tudjon figyelni magára is, másokra is.
És tudja figyelni az egyensúlyt, s ha a mérleg egyik serpenyője kileng, valamiért nagyobbat billen, valami beleesett, akkor hamar legyen bátorságod az egyensúly felé kiigazítani, mielőtt kiakad az egyensúlyozó szerkezet. Mint egy himbálózó játék!
Kívánom Neked legyél jó játékos! Én most írok, ez is a játékom része!
Meg tudod mutatni másoknak jól az érzelmeid, mármint hogy időben és hogy érvényes tudjon lenni másoknak? Meg tudod finoman osztani velük, akkor is, ha nagyon megérintődtél?
VÁLTOZNITUD 
Hozzászólás