VÁLTOZNITUD

Amikor leülök és átgondolom egy kicsit mi is az én történetem, ki vagyok én, mitől vagyok az, aki, akkor egy kicsit elveszek magamban. Megérint saját esetlegességem.

A múltban, akkor, az miért pont akkor történt, miért fájt annyira, s most miért még mindig, vagy most már miért nem. Milyen ajándékokat kaptam az életemben, melyeket vettem már abban a pillanatban észre, melyeket csak lassan érlelve, melyeket csak sokkal később, akár pont ma, amiért is ma egy kicsit megálltam és leültem. Aztán megérint az, hogy akkor én velem ez mennyire egyedi. Hogy ilyen nincs, mert akkor és ott…, na és aztán…, s aztán megint igen, s aztán megint nem. Ilyen nincs, ez mind velem történt? Mennyire mély is ez! Mennyire nehéz is ez! S ettől mennyire felemelő! S ettől élek!

Amikor ilyesmitől párás lesz a szemem és a kezem csak tétova, ujjaimban furcsa kis feszültségek jelennek meg, hátam görnyedt, lábam nehéz, a szívem tájékán, de pontosabban az egész belsőmben valók erősebb hőfokhoz tartozó remegése van, akkor azt hiszem egyedül vagyok. Sőt, azt hiszem, most aztán mennyire megélem, hogy valaki vagyok, megint csak az érzés, hogy élek.

Aztán máskor meg felkapom a fejem, másoktól érkező hasonló mondatokra, kifejezésekre, melyek bennem is végigfutottak akkor, amikor párás lett a szemem, tétova a kezem, kis feszültség jelentek meg…S aztán megint máskor meg egészen komolyan meglepődőm, mert a mérföldköveim elemeit sorolja fel részletesen valaki, csak kicsit van más színbe öltöztetve, mint az enyéimek.

Ilyenkor nagyon jó. Ilyenkor azt gondolom, hogy miért is parázok? Nem egyedül vagyok. Egyáltalán nem vagyok olyan egyedi, csak nyugodtan, nincs extra kihívás, csak a szokásos.

Amíg amikor “leülök és átgondolom“…című fejezet részemben azt élem meg, hogy milyen mély az élet, mint főnév átélése, addig ilyenkor, azt élem meg, cselekvésben, hogy minden nagyon könnyű, csak elég messziről is kell tudni magamra nézni. Akkor észreveszem a mellettem lévőket. Mint hálóban a kötéscsomók, úgy lehetünk mi egymásnak megtartó erők. Emberek, akik nem is ismerik egymást. Csak az egyik elkapja a másik egy beszéde foszlányát, vagy olvassa az írását…

Szoktál tudni egyedül elmélyülni? Kaptál már el helyzeteket, amikor pont tudtad miről beszélnek a közeledben, pedig nem is ismerted Őket? Vagy kaptál épp csak alig levegőt egy filmtől, darabtól, olvasmánytól, mert Rólad szólt?