Ott álljak meg, ahol árnyék van? Ott nem izzadok annyira? Nem látnak annyian? Ahol észre se veszik, hogy vagyok?
Vagy álljak meg, ott, ahol nem fázok? Álljak meg a fényben, hogy arcomat simogathassa és bejuthasson a szívembe?
Nehezen tuszkolom ki magam időnként a fénybe, pedig amikor ott vagyok, akkor vagyok teljes. Olyankor meg is nyugszom és amikor visszaállok pihenni az árnyékba, olyankor is teljesnek érzem magam.
De amikor az árnyékból újra szeretnék már kiállni, addigra már félek. Mi lesz, ha túl meleg lesz? Mi lesz, ha mások irigykednek rám, miért venném el mások helyét? Miért pont én?
Amikor a fényről megyek vissza az árnyékba, az olyan természetes. Már elég volt, jó magamban lenni. Mintha az árnyék vonzana, pedig lehet, hogy a fényt nem merem sokáig viselni?
Miért ne jutna másnak is? Miért ne jutna másnak is több, ha én töltődőm és a fénysugárt közvetítem.
Olyan bolondok vagyunk, mi emberek! Kishitűek.
Mindenki átéli ezt? Ez az introvertált, extrovertált embereknél különböző?
VÁLTOZNITUD 
Hozzászólás